1.fejezet

Csendben baktattam az utcákon, csak a távoli zajokat lehetett hallani. Minden olyan sötét volt, olyan félelmetes. Volt egy kis bunkerem, amiről csak én tudtam, hogy létezik, az pedig a Volterrai kastély melletti erdőben volt. Már egy órája róttam a várost, úgy gondoltam, hogy egy kicsit megállok pihenni, mikor kettő idősebb férfi ment el mellettem. Nem szóltak semmit csak bámultak. A két férfi szeme arany volt. A hideg futkosott a hátamon a látványtól. Gyorsan magamra kaptam a táskát és elindultam hátra se nézve. Két utcányival arrébb azért a kíváncsiság felül kerekedett rajtam így megfordultam...talán nem kellett volna még jobban teli lett a gatyám, mert jöttek utánam persze tisztes távolság volt köztünk, de akkor is félelmetes ez az egész. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy bármit csinálhatnak velem... a lépteimet gyorsabbra vettem, hogy eltűnjek előlük. Jézus Bella te mekkora hülye vagy??? Mibe keveredtem?? Huh elértem az erdő szélét így még egy utolsó pillantást vetettem az idegen felé...és láttam, hogy a kastélyba mentek be. Ekkora megkönnyebbülést nem hiszem, hogy éreztem volna bármikor is. A nap már kezdett feljönni így bátran neki vágtam a zöld szépségnek. A relytekhelyem nem volt messze a kastélytól.

2 nappal késöbb.

A két férfiról nem hallottam azóta semmit. Talán jobb is. Miután felkeltem, elrendeztem magam lelépkedtem a létrán, amin hírtelen megcsúsztam és leestem. A fejem iszonyatosan fájt. Mikor odanyúltam, hogy megnézzem mekkora a sérülés éreztem valami meleget végig folyni az ujjaimon. Vérzett..dejó..már csak ez hiányzott. Senki nincs a közelbe és én megint szerencsétlenkedek. Pár perc telhetett el, de nekem ezek óráknak tűntek mikor lépteket hallottam. Felállni nem tudtam mert a bal bokám eltört, és valószínüleg a bal kezem is, a tarkómon egy nyílt seb van. A látásom kezdett elhomályosulni, de még utoljára láttam egy szőke hajó, arany szemű férfit. Ezután már nem láttam semit..a sötétség egyre jobban magába szívott.

Prológus

A nevem Isabella Marie Swan. 1702-ben születtem Olaszországban. Anyámat Reneenek hívták, apámat pedig Charlienak. A családom kicsit furcsa. Csecsemő koromban még anyám vigyázott rám, de ez 11 éves koromban megváltozott. Édesanyám adrenalin függő volt így én voltak a felnőtt.Apám állandóan dolgozott, nem tölthetett sok időt velünk. Reneenek ez nem tetszett, többször is szóvátette. Az egyik nap mikor Charlie hazaért a munkából Renee megint neki esett. Én éppen vacsoráztam, de elment az étvágyam míg őket hallgattam. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról. A holmim már napokkal ezelött összepakoltam mikor megint kiabáltak. Csak akkor nem tudtam meglógni. Pénzt és táplálékot raktam magamnak meg mindenfélle cuccot. Megírtam a levelet, amiben elköszönök tőlük és megírom benne, hogy miért mentem el.

Drága Apa és Anya!

Elegem van abból, hogy folyton veszekedtek, így összepakoltam a holmim nagy részét és itt hagylak titeket. Tudom, hogy ez fáj nektek, de nekem meg az fájt, hogy nem volt egy nyugalmas napunk sem. Ne keressetek, mert nem fogtok megtalálni.

Szeretlek titeket: Bells.

A levelet az előszoba szekrényre tettem, jól látható helyre és kiléptem az éjjfekete éjszakába. Ekkor voltam 18 éves.

Sziasztok!

Hahó mindenki! Ez lesz az új blogom, ahova hamarosan írni fogom a történetet és persze szerkesztem az oldalt mert ez így nem maradhat.;) Puszi:Dijja.